Reggel mindig úgy kelek fel, eldöntöm: ma más leszek. Nyugodt, összeszedett és hatékony.
Ez az elhatározás általában addig tart, amíg meg nem szólal az ébresztő .
Az ébresztő ugyanis nem kérdez, csak közöl. És általában rosszkor.
Anyukám szerint háromszor szól. Szerintem viszont egyszer, csak túl hosszú ideig.
Ilyenkor röviden átgondolom az életet, és arra jutok, hogy talán ma lesz az a nap, amikor
mindent tökéletesen csinálok. Készen állok arra, hogy a rám eső feladatokat ellássam...és ha
szükséges, a világ nehezebb kihívásait is valahogy legyőzzem. Anyának reggel ünnepélyesen megígértem,
hogy a napi feladataimat hiánytalanul elvégzem, figyelek az órán, és jó leszek.
Reggel az idő különösen furcsán viselkedik. Amig nem kell sietni, vanszorog. Amikor viszont
már cipőt húznék, hirtelen eltűnik. de sajnos semmire sincs
idöm. Ilyenkor derül ki, hogy minden fontos dolgot este kellett volna megcsinálni. De este
meg az derül ki, hogy majd reggel.
Ma egyedül kell mennem iskolába, mert Apa nem ér rá, hogy elvigyen. Ez egyben azt is
jelenti, hogy önálló lettem. Legalábbis reggel hét és nyolc között mindenképpen. Felveszem a
kabátomat, felveszem a cipőmet, elköszönök: sziasztok. Határozottan elindulok lefelé
a lépcsőn. (Rövid szünet) Ja... a tornazsákom! Visszamegyek érte, majd újra elindulok, most
már még határozottabban. Mert az ember, ha egyedül indul el,
igyekszik úgy tenni, mintha pontosan tudná, mit csinál.
Az iskolába felérve a hetes terembe megyek, ami a mi föhadiszállásunk. Legalábbis általában.
közben azonban elgondolkodom, hogy nem volt-e véletlenül teremcsere.
Ilyenkor egy pillanatra megállok, és megpróbálok visszaemlékezni valamire, amire nem figyeltem eléggé.
Végül mégis bemegyek, mert valahova be kell menni. Kiderül, hogy az első óra matematika.
A matematikaóra különösen alkalmas arra, hogy az idő múlását pontosan megfigyeljem.
Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy vajon ki lehet-e menni. És ha igen,
milyen indokkal. Az ember több lehetőséget is mérlegel. Például, hogy pisilnie kell. Vagy hogy csuklik.
Esetleg kapar a torka. Vagy valamilyen megmagyarázhatatlan okból tinta került a szájába.
Ezek közül kell kiválasztani a legmegfelelőbbet. Végül jelentkezem. Mert a jelentkezés mindig
biztató kezdetnek tünik. És ilyenkor abban bízok, hogy a tanár egyszer csak megszán.
A fizikaórával folytatjuk. Felelünk, ilyenkor gyorsan átgondolom, hogy mennyit tanultam.
Ma rövid idő alatt meg tudom állapítani. Semmit. Ezért más megoldást kell keresni.
Megpróbálok szomorúan nézni. Olyan arckifejezéssel, ami egyértelműen jelzi, hogy ez most nem lenne időszerű.
A tekintetem azonban úgy tűnik, nem közvetíti elég pontosan az üzenetenet.
Felszólítanak. És ilyenkor hirtelen nagyon sok mindenre gondolok.
De leginkább erre: Most nem sikerült, akkor majd legközelebb.
Hiszen mindig van javítási lehetőség. És ha ezt elégszer elmondom magamnak.
...akkor előbb-utóbb valóban úgy érzem, hogy sikerülni fog. Legalább egy ötös.
A szünet viszont egészen más. Az rövid, de tartalmas. Ilyenkor öt perc alatt történik meg
minden, ami fontos. Amikor behozom a focilabdát, a többiek úgy néznek rám, mintha hirtelen
megnőtt volna a társadalmi jelentőségem. A szünet
egyben az étkezés ideje is. Ilyenkor bepótoljuk mindazt, amire korábban nem volt időnk.
Kenyér, kolbász, esetleg egy második tízórai. Néha egy harmadik is. Előfordul, hogy négy
kakaós csiga, öt iskolatej és egy barackos joghurt is szükséges ahhoz, hogy megfelelően
felkészüljön a következő órára.
A szünetben elvileg kötelező lemenni az udvarra. Ez egy jól hangzó elképzelés.
A gyakorlatban azonban az ember ilyenkor inkább maradna. Ilyenkor mindig van valaki, aki figyel.
Ő az örszem. Feladata, hogy időben jelezze, ha közeledik az ügyeletes tanár.
Ez azonban nem mindig elegendő. A tanár igy is bejön.
Körbenéz, és megállapítja, hogy a terem állapota hagy némi kívánnivalót maga után.
Felszülit bennünket, hogy szedjük össze a szemetet. Végül mégis le kell menni. Úgy döntök
nem veszem fel a kabátot, hiába mondják, hisz majd én tudom.... nincs is olyan hideg.
Tiz perc után azonban...
Végre vége az iskolának. Úgy érzem, hogy egy fontos szakaszt sikeresen magam mögött hagytam.
A menzán most nincsenek sokan. Nem kell várnom. Ez már önmagában biztató.
Megnézem, mi a menü. Szeretem. Eszem. Még egy kicsit eszem.
Aztán úgy érzem, hogy most már biztosan eleget ettem. Tele a hasam.
Hazamegyek. Az ember ilyenkor úgy érzi, hogy most már tényleg megérkezett.
Leveszi a cipőjét, leteszi a táskáját...és egy rövid időre úgy gondolja, hogy most
pihenni fog. Ez egy fontos elhatározás. Különösen azért, mert általában hosszabb ideig tart,
mint terveztük. Egy idő után azonban eszébe jut, hogy még vannak feladatai. Például a házi feladat.
Jaj... mit érzek ilyenkor:
Anyáék hazaérnek. Gyorsan átgondolom, hogy mit is csináltam eddig. És hogy ebből mi az ami látszik.
A kettő ugyanis nem mindig ugyanaz. Megkérdezik, hogy milyen volt a nap Ilyenkor röviden válaszolok.
Meg azt is, hogy mi volt az iskolába Semmi különös. Ez általában elegendő információ.
Később azonban, amikor már nem kérdezik... hirtelen eszébe jut még nagyon sok minden.
És akkor elkezdem mondani.
Este még egyszer átgondolom a napomat. Hogy mit csináltam jól... és mit lehetett volna egy
kicsit jobban. És arra jutok, hogy holnap majd más lesz. Nyugodt, összeszedett és hatékony leszek.
Ez az elhatározás estére mindig egészen meggyőzőnek tűnik. És az ember ilyenkor azt
is észreveszi, hogy bár a nap néha kicsit zaklatott... néha sietős... és időnként kissé zilált...
mégis egészen kerek egész. Mert ilyen a kamaszélet. Nem mindig egyszerű, nem egyértelmű
...de legalább soha nem unalmas.